A vízhordó története

Egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt, és mindig egy teljes adag vizet szállított.
 
A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap - a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba.
 
Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen tette a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
 
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
– Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé
 
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
 
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára.
 
Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
 
Szeretnéd tudni, mi ebből a tanulság?
 
Mindannyinknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban meg vannak, teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
 
Addig nem lehetsz boldog, amíg nem tanulsz meg önzetlenül szeretni, és amíg nem találod meg a helyedet a világban.